Túrkevei Alkotók Lapja Bácskai Bertalan és Bereznai Péter kiállítása a túrkevei Református Templom                                                               Galériájában A túrkevei Bácskai Bertalan és a szentendrei Bereznai Péter művészete – az előbbi festményeit állította ki, az utóbbi grafikáit – látszólag nem illik össze. Amíg Bácskai a föld vonzalmában a paraszti (néprajzi, tárgyi) világ megörökítője – korábbi míves linómetszetei legalábbis erről vallottak –, Bereznait az ég, a hit, a szakrális jegyeket fölmutató kozmosz titkai izgatják.             Valóság és álom hogyan is férne meg ugyanazon kosárban. Hiszen a lent feketesége és a fönt izzó aranya (az aranyat szó szerint kell érteni, minthogy Bereznai laparannyal is dolgozik), a röghöz kötöttség és a gondolati (bölcselmi) szárnyalás ellentétei egymásnak. A vasmacska, Bácskai kedvenc tárgya, megőrizve a megőrzendőt (hagyomány közelisége fenség), mindig a mélybe kapaszkodik. A szentendrei grafikus „időkereke” pedig, amelyet többnyire egyetemes jelkép, a szvasztika pörget, a Buddha-mosolyt (az önmegőrzés, a gondolati kitárulkozás szinte éteri tisztaságát) a Határ Győző kilenc estét betöltő drámájából, a Golghelóghiból jól ismert Világútra röpíti.             Mindezek ellenére, bár hihetetlenül hangozhatik, összekötő kapocs is van köztük. A vizualitás átszellemítése költészetté. Méghozzá a konstruktív forma – szilárd szerkezeti rend, átlátható motívumvilág – jegyében. Bereznai esetében – eddigi, főképp frissebb munkáit tekintve, érthetően – könnyebben valósult meg (és látszólag távlatosabbnak tetszik is) az önkifejezésnek ez a confiteor-szerű, visszafogottságában is lényegre törő áradása. S az ecsethez visszatérő Bácskai, nem feledvén a korábbi grafikák organikus élmény-közeliségét, ugyancsak egészen kitűnő festménysort produkált.             Visszafogottan is hatásos expresszivitása valaminő – a természetből kiolvasható, saját lelki békéjét közvetítő? – konstruktív látás- és megjelenítési móddal párosult. De ez sem ilyen egyszerű, hiszen a mértani rend kalodájában magát jól érző, önmagát kiteljesítő művész ritkán fordul a tájkép felé. A horizont „elhelyezkedése”, a háttér milyensége, az exkluzívnak  mondható fényjáték, amely egyúttal a faktúra gazdagsága is, nem érdekli.             Evvel szemben a túrkevei képzőművész organikus létélményű, ám a konstruktív szellemtől sem idegenkedő festményei (farost, plextol) a horizonttal való elvágottság révén  úgy „tájképek”  – ez alól még a vidám és groteszk tárgyábrázolások sem kivételek (Zár – 2010; Mérleg – 2011) –, hogy akár gesztusecsetre utaló „felhőjátékukkal”, akár szürreálissá fejlődő félelemérzetükkel (a 2010-es Nyúzó lomb- és gyökér(árnyék)koronájába az atomfelhő is belelátható) visszaadnak valamit a hagyományos tájkép megannyi formai, hangulati tulajdonságából.             Az idén készült Csordakút (ezúttal helynévről van szó) égi mezőket is megérintő távlatossága – a pusztán fölállított kapuk és a rajtuk lengő „Veronika- kendő” a megszenvedett táj biblikus jelképei – természetesen jócskán különböznek az inkább rajzi motívumaiban élő Mérleg és Vasmacska (2010) statikus tárgykultuszától, mint ahogyan a természeti rekvizitummá avanzsált, melankolikus élményt közvetítő csikólábú tűzhely is (Őszi eső – 2011) nagymértékben elüt a hagyományos csendélettől távoli Tárgyak (2011) – a sejtelem itt is esztétikum emelő fogás – artisztikusan megemelt világától.             Öröm látni, hogy Bácskai Bertalan tudaton önépítéssel hová fejlődött. Legjobb festményein, a népköltészet és a ballada szimbólumvilágához fordulva, mítoszi erővel idézi meg az elhalt paraszti lét szokásvilágát, erkölcsét. Az egyik festményének (Halász – 2010) fókuszában álló kereszt – jelképszerűsége ismert – avval súlyosbodik, hogy tájszerkezeteket foglal magában. Balladai egyszerűségében is ragyogó a Hidegen fúj a szél (2011) „konstruktív” érzelmessége. A Szélmolnár álma (2011) pedig úgy invenciózus tömörítése a tárgyi világ tájképpé való emelésének, hogy magában hordja hagyomány és modernség, búcsú és újjászületés képi varázslatát.             Bácskai esetében, ezt a kiérlelt képek tanúsítják, tehát új korszakról van szó. A friss, két évet magába ölelő kollekció – új állomás. Bereznai is lépett egyet, habár nem tudhatni, hogy ez a lépés hordoz-e új elemeket, vagy a régi-újak idézése mellett „csupán” a további elmélyülés reprezentánsa. Ami észlelhető, az a magas fokon izzó gondolatiság és a keleti filozófiákat lélekben egyesítő, festői hatású grafikákat létrehozó módszer szinten, magas szinten való tartása.             A számmisztika jegyében alakuló triptichonok, „hármasok” (A Halott Nap Háza – 2006; Teremtés – 2007) úgy képzőművészeti megnyilvánulások, hogy egyúttal bölcseleti jegyzőkönyvek is. Már évekkel ezelőtt megmutatták, hogy az élet és halál, a két nem, két princípium – jing, jang – egymást kiteljesítő találkozása, az ikonvilág szakrálison jóval túlmutató szerepe, az ég-föld konstelláció kozmikus térre nyíló ablakainak szinte miserendhez illeszkedő nyitása-csukódása, a teremtésünnep- termékenységünnep (tojás) világmodellként való értelmezése, a Napkerék Éjkerékké nemesülő változása – megfordítva is rejthet titkokat a a holt-eleven tenger síkját és a hiedelemvilág lépcsőit is igénybe vevő utazók  menetrendje –, az én labirintusába zárt férfi és nő egységben kiteljesedő – ugyanakkor más-más cselekvésfaktort mutató – egymás iránti vonzalma (akárhogy is van mindannyiunk vágyott álma a sebek ellenére is kiküzdött-kiküzdhető Éden), olyan elemi erejű képi megfogalmazása az ember és a világ teremtő csöndjének, hogy tán még az Úr is („Valaki jár a fák hegyén” – mondja Kányádi) megirigyelné.             Bereznai Péter ennek van a birtokában.             Vászonra, papírra (tussal, ceruzával) fölvitt grafikái – egy kis megengedéssel – a magába fordulás örömével és szenvedelmével erezett teremtéshimnuszok. A motívumok szélein, háromszögrendszerében, labirintjaiban megvillanó aranylapok olykor az égtáj vagy görögkereszt illúzióját keltik, vagy lencsévé, búzaszemmé válva (legalábbis a népi vélekedés szerint) Jézus Krisztus arcmását hirdetik. A Triptichon (2010) fókuszába emelt ház, a szentendrei motívum archaikus világképpé való tágításával éppoly fontos elem, mint a Bizánc I.-III. (2010) című kompozíció középpontját uraló, fehérjével világító kereszt. Ez a „forgó dobban” (szvasztika) „aranypontozása” ellenére is szilárdan álló szimbólum természetesen éppúgy a Húsvétra, Krisztus kereszthalálára és feltámadására emlékeztet,mint az A Halott Nap Házának sejtetett (itt is a középpontot elfoglaló), levegős jelképe.                                                                                     Szakolczay Lajos Túrkeve, 2011. május 15.