Túrkevei Alkotók Lapja Czinege Imre Kálmán 1967 november 8.-án születtem Túrkevén. 1969-től 1970-es évekig  Balaton környékén nevelkedtem. 1983-tól 1985-ig Békéscsabán laktam.  2002. December 30.-tól Gyomaendrődön élek a feleségemmel.  2001. 09. 13.-tól írok verseket. Megjelent /megjelenik a Gyomaendrődi  Hírmondóban 2008. novemberében és 2009. novemberében egy egy versem.  Amatőr költők honlapján 2009. októberében.  Szerettelek  Szerettelek nem tagadom, Midőn eljött az én napom valaki elválasztott. Elválasztott engem, mint ágtól a levél, Mindkettőnk szíve lett puszta hideg tél. Most itt ülök egyedül, és gondolatom körötted köröz heve sül. Megbántott gyermek lettem nélküled, Kinek elveszik játékát mikor lefeküdt. Játszottam én veled ölelést és szerelmet, Játszottál te én velem ugyanazt kedvesen. Kedvesem voltál énnekem, És te ugyanazt érezted én velem. Közösek voltak köreink, és közösek voltak álmaink. De, az álom csalfa lett, Itt hagytál te, és az álom kedvesen. Érzelmeim kihűltek nehezen, Érzelmeid kihűltek hevesen. Most játékaim elteszem a te emlékeddel, Te lettél a szívem kitépett eleme. Mellyel ez életem véges lett. Nem játszom tovább érzelmeiddel, És te nem játszol tovább érzelmeimmel. Ha, elolvasod e kis versemet, Érezd úgy, hogy ott vagyok veled. A boldogság meg én A boldogság meg én nem jövünk ki rég, Nem jövünk, ki rég mivel tűzviharként tép. Tűzviharként jön, s tűzviharként lelép, Elmegy s, visszatér így őrli szívem rég. Őrli szívem minden pillanatát, Minden percét és óráját. Így játszik velem örökké, Mely felborítja szívem s, tudatom rendszerét. Ha, majd megtalálom az igazi párom, Ő majd rendbe szedi bús komor álmom. És megtalálom igaz hű párom, Ki elvezet minden áron. Beköltözött az ősz a városba Beköltözött az ősz a városba, Minden fa és bokor színesbe öltözött. Szinesbe öltözött e táj, Mely nem rég zöldben állt. Most minden piros és sárga, Mely megújulást várja. A megújulás pedig nem más, mint a tavasz, A tavasz a kikelet mikor ébred a természet. Most olyan e- táj ki meghalni készül már, Meghal de, csak héthónapra. De, a hetedik hónap után újra ébred a táj, Így költözik be az ősz is az emberek szívébe. Beburkolódznak az emberek is ám, Csupa szürke lesz e táj. Mindenki sötét ruhát ölt, Mely a hideg széltől megvédi őt. Megvédi őt a széltől és esőtől, Mely már ilyenkor hideg és ködös. Ködbe burkolódzik e táj, Hidegek lesznek az éjszakák. Hidegek lesznek az éjszakák és a nappalok, Melyek esősek már nyár alkonyon. Így múlnak el az őszi hónapok. Érzelmek Viharában Érzelmek viharában sodródok én, Felkap egy örvény s, elrepít. Elrepít engem s, valahol ledob, Mihelyt ledob, én boldogtalan vagyok. Boldogtalan vagyok mivel ki szeretett itt hagyott. Itt hagyott engem e vad világban, Hol farkastörvények uralják e tájat. Elveszett ember lettem én e földön, Nincs, kihez szóljak, nincs, ki velem törődjön. Nincs, akinek elmondjam ha, bánat gyötör, És nincs, akivel megosszam örömöm. Volt négy lány az életemben kikkel a sorsom összekötött, De, mind a négy bemondta a csődöt. Most itt ülök egyedül és magamat őrlöm, Magamat őrlöm, hogy hol és kinek mondtam rosszat. Kit sértettem meg, vagy kinek hazudtam. Gyermekfejjel kezdtem s, gyakorlom az óta, Gyakorlom az óta a szerelmet és szenvedést. Mivel egymás nélkül nem megy még. Megtanultam pedig már azt a leckét, Mit az élet nekem szánt. Nekem szánt az élet egy hullámvasutat, Hol lent, hol fenn az élet kocsija. Nem tudom, még meddig ülök én e kocsiba, Jó lenne már kiszállni ha, megállna. Megállna e kocsi, hogy megtaláljam, Megtaláljam őt ki majd lesz a társam. Társam lenne, kivel megosztanám életem, és szerelmem, Kiben vakon megbízhatok, mikor én távolabb megyek. Mert, van úgy, hogy az ember távolabb menne, Mivel a megélhetéshez csak ez kell. Így súrlódok az érzelmek viharában, Így emészt a gond és a bánat. A szeretet koldusai Ők azok az, emberek kik nem kaptak szeretetet, Nem kaptak szeretetet, mivel a társadalom szélére estek. Kikerültek a családi fészekből, hol párban éltek ők. Keresték a párjukat kivel megosszák gondjaikat. Érzelmeik kihűltek oly hamar, Mert nem tudták megosztani gondjaikat. Így élnek a társadalom peremén, Kik keresik a szerelem melegét. Hűvösek lesznek a szerelem terén, Ott állnak ők az út szélén. Csak arra várnak, hogy felvegyék. Felvegyék őket olyan emberek, Kik szeretetet tudnak adni eleget. Ezek ők a szeretet koldusai, Kik nem vágynak másra, mint keresik a szeretet melegét. Csiki - csuki szerelem  Minden lány kit szerettem ugyanazt játszotta én velem, Ez a játék nem más, mint csiki -csuki szerelem. Bűvös játék ez az érzelmekkel és szerelemmel. Pedig az érzelmekkel nem jó játszani, Mivel a két személy közül feladja valaki. Én is feladtam már nem egyszer bár, Még is beleestem a lányba már. És utána nehéz volt kiábrándulni már. A gondolatom az irányba fordult, Hol hibáztam vagy, vétettem én rosszul. Boldog voltam mikor kezdtem és boldogtalan mikor befejeztem. Befejeztem én már a szerelem táján, Mivel csalódtam én nem egyszer, egy párszor. Mely hiú ábránd. Ilyen játék ez a szerelem, Mely csiki - csuki érzelem. A vágy villamosa A vágy villamosa olyan jármű, Mellyen az érzelmek utaznak remekül. Az én érzelmem is felszállt erre, Nem egyszer, hanem párszor, De, csak ment egy járatot. Mivel az életem csupa súrlódás, Felszállok valakivel és utána leszállok. Megállok én egy lánynál ki hű lesz majd hozzám, Ő lesz az, aki végig elkísér engem az élet megállóinál, Hol segít majd az élet rögös útján. Mert az élet nem csupán sima járda, Hanem tele van csupa rejtett akadállyal. Mivel vannak olyan járdaszigetek, Hol jók, hol rosszak állnak meg. Az élet csupa buktató, melyet nem én szabok. Nem én szabom meg hogy, kivel kötöm össze sorsom, Mert, erre csak az élet fonala a megoldásom. Ezt az élet fonalat már gyerekkoromban kapom, Itt található a múltam és a jövőm, melyet én alakítok. Ezek olyanok, mint az istenek malmai, Melyben a sorsomat őrletik. A sorsom pedig nem más, mint egy zsák búza, Mely lassan őrlődik e malomban. A vágyam pedig nem más, mint egy utas, Ki felszáll erre a kocsira. A szivárvány A minap láttam én egy égi játékot, Melyet a napsugár festett meg magától. Ez az égi játék nem más, mint a szivárvány, Esőcseppeket festett meg a napsugár. De, amilyen hamar lett oly hamar elillant. Elillant a napsütésben a vízpára, Nem sokáig figyeltem a tájra. Csodálatos volt ez az égi tünemény, Mely megmozgatta fantáziám kerekét. Imígyen gondoltam a nyárra, Zivatar után játék a napsugárnak. Játék a napsugárnak a vízpárával, Mely színesre festi az égi tájat. Volt abban zöld, piros, sárga, kék, Meg megannyi szürkeség. Így festette meg a szivárványhártyámat a napfény. Az emlékek előjönnek Még ma is gondolok az iskolámra, Hol diákéveimet jártam. Elő jönnek azok az évek, Mikor még kisgyermekként kezdtem. Az órák melyen a tanárnő diktált, Mikor jó vagy jó osztályzat járt. Most felnőtt fejjel visszaemlékszem rá, Milyen volt az én iskolám. Játszottunk a szünetben eleget, Mikor becsengettek az osztályban csend lett. Csend lett ott, hol a légy zümmögés is hallatszott, Majd elővettük a könyveket melyből olvasni kellett. Így amikor számtan lett, az összeadás és kivonás lassan ment. Majd jött a földrajz és a töri, melyek felelésből álltak ki. És nem maradhatott el a biológia meg a fizika, Mivel az élet alapzata. Alapzata az emberi életnek, Mely általa épülünk fel. Most itt ülök a szobámban az ágyon, És gondolkozom az iskolámon. Gondolkozok biz én rajta, Milyen jó volt akkoriban. Utazás a szerelembe  Felszállok én egy kocsira, mely a szerelembe visz tova, Ez a kocsi nem más, mint a szerelem vonata. Megváltom a jegyem a szerelem állomásán, Hol hűségesen vár az én mátkám. Itt nincs helyjegy se osztály már, Csak hűség és kitartás két vágy. Ez a vonat az élet vasútja, Melybe elég egyszer beszállni oda. Ha, majd eljön az idő ez már nem lesz csoda. Mivel idáig álom volt csupán, Egyszer beteljesül a látomás. Beteljesül az én álmom is egyszer, Kiben vakon megbízhatok szépen. Én hű leszek ha, lesz egy társam, Kivel megoszthatom a vágyam. A vágyam pedig nem más, Mint hogy, családom lenne már. Egy család, kinek óvom életét és álmát, Mely szerelem beteljesülése láttán. Elég sok volt a kalandból, játékból, Lassan benő a fejem lágya valamikor. Ez a vonat nem áll meg sehol, Mivel én hű leszek és szerelmet adok és akarok. A jegykezelő pedig nem más, Mint az anyakönyvvezető az ám. Karácsonyi jókívánság Halk csengőszót halok a távolban, Fenyőfa áll a szobában. Jókívánság száll az éjjen át, Kellemes karácsonyi ünnepeket kíván a pár! A túrkevei temetőben A temetőben friss a hant, Gyászol már a szívem bogaram. Búcsút vettünk a mamától, Nincs már köztünk úgy bánom. Még előttem van kedves mosolya, Simogató keze bogaram. De, az emlékkép megmarad, Mikor mosoly ült arcán akkoriban. Nézz rám  Nézz rám kedvesem, Elsuhannak az évek rendesen. Hol van már a kis diák, Férfi lett az óta már. Nézz rám most egy percre, Nézz a szemembe mélyen. Nézz úgy, mint az oltár előtt, Nézd, hogy, suhannak az esztendők. (Gyomaendrőd, 2007. 10. 23.) Elbúcsúzott a nyár Elbúcsúzott a nyár sebesen már, Kiseperte az ősz végleg ám. Ősz közepe lassan telik, Kedvesem nézd, hogy korán sötétedik. Még itt élnek bennem a forró napok, Mikor izzadtam kinn a napon. Most ködbe burkolódzik a táj, Lassan november hava már. Az lesz az ősz utolsó hónapja, Ködös, sötét s, korán éjszaka. De, egy pár hónap múlva tán, Közeledik lassan megint a nyár. (Gyomaendrőd, 2007. 10. 26.) Játssz még Játssz még a szívem húrjain, Játszd el az összes dalaim. Játssz velem az életben, Játsszuk azt, hogy, sose halunk meg. Játszunk ölelést és szerelmet, Játssz velem én kedvesem. Játssz még velem egy csatát, Játsszuk azt, hogy, nincs halál. (Gyomaendrőd, 2007. 06. 19.) Mondd kedvesem Mondd, kedvesem szeretsz e még? Mondd, kedvesem karjaidba borulhatok e? Mondd kedvesem-életem alkonya után, Sírom felibe hajolsz e tán? Mondd, kedvesem karjaidba omolhatok, Hol csendben én szívverésed hallgatom. Ha, majd életem alkonyán itt leszel, Nem tudom, viseled e gondomat csendesen?- (Gyomaendrőd, 2007. 07. 08.) Édesanyámhoz  Köszönöm a születésem, Köszönöm a segítséged. Melletted lettem én felnőtt. De, eljött most a pillanat, Hogy elengedj az élet útján boldogan. Fiú voltam férfi lettem, Gyermekkorom tündér álomba ment el. Édesanyám szépen kérlek, Engedj el a nagy útra engem. Szerelmem fogja már a kezem, Boldognak érzem magam vele. De, nem örökre megyek én el, Hétvégéken hazatérek. (Gyomaendrőd, 2002. 12. 31.) Búcsú a szülővárosomtól Beállok én is a sorba, Hol elődeim voltak. Elindulok én is a nagy útra, Elmegyek innen egy nap. Elbúcsúzok szülővárosomtól, Hol bölcsőm ringott valamikor. Végig jártam minap azokat a helyeket, Hol nemrég még gyermekként kezdtem el. Vegyes érzelmek kavarognak, Volt jó s, rossz akkoriban. Majd időnként hazajövök, Mint a fecskék mikor tavasz lőn. De majd téli éjszakákon, Visszatérek a honvágytól. És most jobb kezem kinyújtom, S, viszonzást várok ugyanakkor. És akivel visszatérek az a hitvesem lesz éppen, Harmincöt év távlatából kedvesen és szépen. És ugyanazt teszem, mint elődeim, Fogom a batyum s, visszafordulván könnyes szemmel visszaint. (Túrkeve, 2002. 11. 18).   Hét év   Hét éve kedvesem már, Házasságunk él ám. Oly gyorsan telik az idő, Madárszárnyon eltünő. Boldogságunk kezdetén, Évek suhannak csendecskén.   Hét éve ment el   Hét éve már hogy, itt hagyott, Dédimama ki jó volt. Telnek, mulnak a napok, Hónapok évek angyalom. Emlékét őrízzük csendesen, Itt maradt az összes emléke. Még előttem van az a kép, Ott ül a széken csendecskén. Vágta a tyúkoknak a krumplihajat, Tipegve- topogva kisétált oda. Hol a baromfi udvar volt, S, hívta a tyúkokat galambom. Majd visszatopog lassacskán a házba, Leült a székre bátran. Majd egy napon beteg lett, Jött sajnos a mentő sietve. Már nem vágja a krumplihajat, Csillagok utján tipeg tova.